Születésnapom

"We did not blow out the candles because there was no electricity." PHOTO: Joey Gannon via Wikimedia Commons

“Nem fújtuk el a gyertyákat, mivel nem volt áram.” FOTÓ: Joey Gannon a Wikimedia Commons-on keresztül

A poszt azon cikkek különleges sorozatának része, amelyben, Marcell Shehwaro, blogger és aktivista, leírja az élet realitását Szíriában, a folyamatos fegyveres konfliktusok alatt, amelyek az akkori kormányhoz hűséges, és az azt kiszorítani próbáló emberek között támadt.

2010. augusztus 12.

Megnyitottam a Facebook-ot, hogy születésnapi köszöntést találjak. Megragadtam az alkalmat, és viszonoztam a köszöntést, hogy behozzam a három évet, amikor nem tudtam születésnapi üdvözletet küldeni neki. Az volt az a három év, amit börtönben töltött, amiért az Inetretre írt. Egykor közreműködtem az oldalában Akhawia volt a címe.

Karim Arabji egy csodás barát.

Három évig játszottam a saját születésnapi tortámmal és elfújtam a gyertyákat, miközben szabadságot és jóakaratot kívántam számára. Kiengedték a börtönből, én pedig üzentem neki Facebook-on. Küldtem neki egy formális születésnapi köszönetet, ami nem igazán érzékeltette, hogy mennyire örültem a szabadságának. Ő ezt kedvesen viszonozta.

Ez volt a legutolsó alkalom, hogy megünnepeljük Kareem-et, aki 33 évesen meghalt egy szívroham következtében, miután kijött a börtönből, itt hagyva bennünket, azon gondolkodva, milyen szörnyűségeken mehetett keresztül az a szív, hogy arra késztette tulajdonosát, hogy feladja. Épp a forradalom előtt hagyta itt ezt a világot.

A kívánságaim nagyon személyesek voltak. Néhány az Amerikába utazás lehetőségét érintette, a tanulmányimat, a szerelmet és az életet . Elfújtam a gyertyákat.

2011. augusztus 12.

Anyukám minden évben beleköltöztette a családba a születésnapi ünnepség szellemét. Semmi sem tudta meggyőzni őt arról, hogy felnőttünk és talán jobban szeretnénk a születésnapunkat egy olyan helyen ünnepelni, ami nem otthon van.

A vacsora mindig ugyanaz volt: falatnyi méretű szendvicsek, zaatar, spenót és sajt, miniatűr pizzák, amiket anya mindig finomabbnak tartott, mint a boltban kapható pizzák, taboula, egy csoki torta, aminek a tetején a gyertyák mellett ott volt a nevem is. A ház ki volt takarítva, és az édesanyám mindig meghívott néhány rokont és barátot is.

Egy ajándék volt. Egy nyaklánc, rajta egy pillangóval (amikor optimista voltam,az erő és a nőiesség szimbólumaként tekintettem rá). A nővéremmel mindig megegyeztünk, arról, hogy mit vegyen nekem.

Idén az édesanyám még nagyobb ünnepséget szervezett. Örült, hogy jól vagyok. A party alatt udvariasan szemrehányást tett a szörnyűségről, amit neki okoztam. Elfújtam a gyertyákat, és azt kívántam, hogy győzzön a forradalom. Viccesen azt énekelték nekem: “Egy sötét nap volt, amikor megszülettél.” És úgy tűnik, idővel kezdem azt hinni, hogy tényleg ez a helyzet.

A kívánságom: Assad bukása. Gyanítom, egy lázadónak sem volt más kívánsága a születésnapján.

Ezután volt egy másik születésnapi bulim is a barátaimmal, a gyermekkori barátaimmal.

Azon a napon figyelembe vettük a politikai különbségeinket és az intellektuális vitáinkat félénkséggel közelítettük meg. Utoljára fújtuk el a gyertyákat.

2012. augusztus 12.

Miután édesanyám meghalt, nem éreztem helyesnek, hogy a házban ünnepeljek nélküle. Még mindig feketét viseltem. A gyerekkori barátaim elfelejtették—vagy úgy csináltak, mintha elfelejtették volna—a szülinapomat. A társulástól való félelmük lett a meghatározó tényező a kapcsolatunkban. A köztünk lévő különbségek politikai különbségekké váltak. Egy éles etikai különbség lett, amit nem lehetett többé humorral vagy akár szarkazmussal áthidalni.

Reggel részt kellett vennem a heti kihallgatáson a politikai biztonsági ágnál. Mondtam a vallatónak, hogy milyen nevetséges, hogy mindez a születésnapomon történik, mire csak bután nevetett.

Az ünnepségeket egy új baráti társasággal tartottam, akiket a segélyiskolákban ismertem meg, miután Aleppo felét felszabadították és a másik fele nekifogott segélyt biztosítani.

Azt kívántam, hogy Bashar Al Assad elmenjen, hogy abbahagyják Aleppo bombázását és hogy befejeződjenek a kimerítő kihallgatások. Elfújtam a gyertyákat, utoljára a családi otthonomban, Nyugat-Aleppoban, ami máig az uralkodói rendszer írányítása alatt áll, és amit soha többé nem látogathattam meg.

2013 augusztus 12.

Egy darabig Aleppo felszabadított részén éltem, olyan csodálatos barátokkal körülvéve, akiket a háború alatt “az üveg teljes fele”-inek hívtam.

Ma is olyanok, amilyenek mindig is voltak. Olyan barátok, akik nem tudnak semmit a gyermekkoromról és akik soha nem voltak a családi otthonunkban—a forradalom minden, ami egyesít bennünket. Azon a napon az ISIS elkezdte az emberrablásokat a városomban. Előző nap, Abu Maryam eltűnt, mi pedig semmit sem tudtunk a frakcióról, ami elvitte, és hogy tényleg elraboltál-e.

A születésnapomon, egy “fekete napon”, mint az összes azelőtti, Samar-t és Mohammed-et elrabolta az ISIS. Máig sem kerültek elő.

Az ünnepségeket robbanások zavarták meg, amikhez már hozzászoktunk és ami egyáltalán nem zavart bennünet. Az édességek szerények voltak. A virágcsokor, valamiért, normális lett volna egy temetésen. Hoztak nekem még egy csokor virágot, a veszélyes kereszteződésen át. Már csak az átlépésért is lenyisszantották az embereket. A barátom mégis átjött rajta, hogy megünnepelje velem a születésnapomat.

A kívánságom az volt, hogy visszatérhessek abba az Aleppo-ba, amit ismertem, hogy Abu Maryam jól legyen, és hogy az ISIS eltűnjön az életemből. A kívánságaim kis terjedelműek voltak, csak helyi vonatkozásúak. Nem voltam képes olyan dolgot kívánni, ami körülölelné az egész nemzetet. Nem fújtuk el a gyertyákat, mivel nem volt áram.

2014. augusztus 12.

Gaziantep-ben vagyok, Törökországban, és nem térhetek vissza Aleppoba. Megszállottja vagyok a személynek, akit szeretek és aggódok, hogy talán elveszíthetem. Semmi sem egészséges bennem, ha helyes egyáltalán ilyet mondani. Összeszedi az összes erejét, hogy egy meglepetés partyt szervezzen születésnapomra. Barátokat és néhány rokont hív. Vesz ajándékokat és kiválaszt egy helyet. Nehéz olyan meglepetéssel előrukkolni, ami illik, ahhoz, amiről mi azt hisszük “súlyos depresszió.”

Abban a pillanatban, amikor beléptem a bulira, és megláttam őket, nem voltam túlzottan boldog. Ellenkezőleg. Szomorú voltam. Szemrehányást tettem neki,, bár tudtam, igazságtalan, pont mint a dühroham, amit éreztem: “Mondtam, hogy nem szeretnék ünnepelni.” Abban a pillanatban a zene elkezdődött. A török zene megrémiszt. Soha nem fogok visszatérni Aleppoba. Ülök a széken az étteremben, körülöttem azzal a sok baráttal. Sírok. Összetörök

Otthagyom a bulit.

2015. augusztus 12.

Egy normális nap. Ez az amit eldöntöttem, hogy csinálni fogok, hogy megünnepeljem a születésnapom. Talán hozzászokok az élethez száműzetésben.

Reggel részt kell vennem egy konferencián a civil társadalmakkal kapcsolatban.
Délután értekezletem van a terapeutámmal.

És este, találkozni fogok a barátaimmal, ahol a török valuta kérdését, az ütköző zónát, és a part menti területek protestánsait fogjuk megvitatni.

Nincs személyesség.

Nincsenek kívánságok.

Nincsenek gyertyák.

Indítsd el a beszélgetést!

Szerzők, kérünk, hogy bejelentkezés »

Szabályok

  • A hozzászólásokat moderáljuk. Ne küldd el a hozzászólásodat egynél többször, mert azt hiheti a gép, hogy spam.
  • Tiszteld a többi kommentelőt. A gyűlöletbeszédet, obszcenitást és személyes sértéseket tartalmazó hozzászólásokat nem publikáljuk.