Durva terepével és zord éghajlatával a Nagy Homoksivatag Nyugat-Ausztráliában kihívást jelenthet az ottélőknek. Azoknak, akik ezen a ritkán lakott területen próbálnak megélni, Ausztrália második legnagyobb sivatagjának hatalmas távolságai azt is kihívássá tehetik, ha az ember kommunikálni szeretne a szomszédaival.

A kézjelek hagyományos módként szolgáltak arra, hogy a bennszülött emberek kommunikáljanak egymással, akik évszázadokig éltek ezeken a területen jóval a mobiltelefon és a digitális technológiák megérkezése előtt.

Felismerve ezt a praktikus kommunikációs formát, egy helyi producer, Willi Lempert összefogott egy csapat lelkes, idősebb bennszülött nővel a Balgo nevű községből. Együtt készítettek egy videót, amiben elmondják negyven kézjel történetét.

Lempert a területen dolgozott, amikor megszületett az ötlet az oktatóvideóhoz. Így magyarázta ezeknek a kézjeleknek a fontosságát:

Bár sok látogató gyorsan megtanulja a standard „Most mi van?” jelet, könnyen figyelmen kívül lehet hagyni több tucat különböző kézjelet, amelyeket alig észrevehetően váltanak a beszélgetések során. Ahogy minden nyelvben, néhány elem tradicionális, mások meg a legfrissebb újítások… a kézjelek nem csak információk kommunikálására használhatók, hanem egész testen alapuló módok arra, hogy kifejezzenek árnyalatokat, humort és az egyén személyiségét.

A videót, amely a „Mother Tongue“, azaz Anyanyelv projekt része, az ABC Open és a First Languages Australia rendezte, és azt a célt is szolgálja, hogy támogassa a helyi kukatját, egy veszélyeztetett nyelvet, amelynek jelenleg kevesebb mint ezer beszélője van. A videóban minden kézjelnél, amit az asszonyok bemutatnak, szerepel a hozzá kapcsolódó kukatja szó, valamint annak az angol fordítása.

Lempert leírta egy blogbejegyzésben, milyen remekül szórakoztak a videó készítése során az asszonyokkal.

Az idősebb asszonyok, mint Payi Payi és Manaya, akik megjelennek a videóban, központi szerepet töltenek be a közösség életében. A Kapululangu Női Jogi és Kulturális Központ (Kapululangu Women’s Law and Culture Centre) tagjaként meghatározó személyeb abban, hogy merre menjen tovább a közösség. A központ weboldala írja: „Kapululanguban semmi sem történik a vének nélkül”.

A kapululangui vének a sivatagban születtek, és a régi szokások szerint nőttek fel és tanultak, mielőtt a kartiják, azaz a nem őshonos emberek ősei megérkeztek az országba. Emiatt ők a történetek, készségek és a kulturális tudás valóságos kincsesbányái. Meg akarják osztani ezt a vagyont […] A vének azt szeretnék, ha a fiatalok erőssé és ellenállóvá válnának, akik büszkék a származásukra, és ismerik is azt, valamint biztosan ismerik a saját népük jogait és kultúráját, hogy jobban tudjanak alkalmazkodni a változó világhoz. Az emberek jogai és kultúrájuk az a ragasztó, ami összetartja az életet.

Azzal, hogy összefogtak a helyi producerekkel, akik segíteni akarnak abban, hogy elmondhassák a saját történetüket a saját nyelvükön, gondoskodnak arról, hogy a rengeteg tudást megoszthassák a következő generációval.