Női túlélők beszélnek őszintén az 1965-ös indonéziai tömeggyilkosságokról

• A fordítás közzétéve 2015. 11. 07. 18:09 GMT
• Írta Mong Palatino Fordította Zsuzsa Ládi
• Olvasd el a bejegyzést az alábbi nyelveken: Malagasy, Español, Deutsch, bahasa Indonesia, Français, عربي, Svenska, Ελληνικά, English

Vena Taka. Testvérét és édesapját 1966-ban tartóztatták le. “Nem tudtam, hogy apámat és öcsémet letartóztatták, sem azt, hol ölték meg őket. Azt sem tudtam, hol temették el őket.” Fotó: Ázsia Igazságosság és Jogok.

Az Ázsia Igazságosság és Jogok (Asia Justice and Rights) csoport interjúsorozatot készített 26 nővel, akik túlélték a tömeggyilkosságokat és az erőszaknak más formáit az antikommunista tisztogatás során Indonéziában, amit a hadsereg hajtott végre 1965-ben.

Ötven év telt el azóta, hogy a hadsereg letartóztatott több százezer kommunistát és azok vélt szimpatizánsait egy kampány keretében, hogy megmentsék az országot a kommunista veszedelemtől. A becslések szerint félmillió embert öltek meg az antikommunista hisztéria során, és még ennél is több indonéziai élt át “kínzást, erőszakos eltűnéseket, nemi erőszakot, szexuális rabszolgaságot és egyéb szexuális erőszakot, rabszolgaságot, önkényes letartóztatásokat és fogvatartásokat, erőszakos kitelepítést és kényszermunkát” 1965 után. A hadsereg állítása szerint csak megtorlást hajtottak végre, azzal vádolva a kommunistákat, hogy először ők támadtak rá a kormány erőire.

Ebben az időszakban került hatalomra Suharto tábornok és egészen 1998-ig maradt Indonézia vezetője, amikor egy népfelkelés  következtében kénytelen volt lemondani. Amíg hatalmon volt, Suharto nem engedte, hogy a média, az akadémia vagy a nyilvánosság vitassa vagy vizsgálja, mi történt valójában 1965-ben. Csak a megbuktatása után osztották meg az áldozatok és a tanúk a történeteiket.

2012-ben Indonézia Nemzeti Bizottsága az Emberi Jogokért kijelentette, hogy a hadsereg súlyosan megsértette az emberi jogokat 1965-ben.

Tavaly augusztusban Jokowi elnök egy megbékélési bizottság kialakítását javasolta és azt, hogy foglalkozzanak az 1965-ös mészárlás megoldatlan kérdéseivel. Suhato örökségének fennmaradását jelzi azonban, hogy Indonézia legnagyobb politikai pártjai és a hadsereg is elutasította Jokowi javaslatát.

Ebben a hónapban a kormány nyomására lefújtak egy irodalmi fesztivált, amelynek célja az volt, hogy az 1965-ös esemény történeteit ossza meg.

Bár a kormány tétovázik visszatekinteni és megfontolni az 1965-ös mészárlás tanulságait, sok ember és csoport már felkészült arra Indonéziában, hogy mélyebbre ásson a múltban, és igazságot keressen az erőszak és más emberiségellenes bűnök áldozatainak nevében.

Novemberben egy nemzetközi emberjogi bírói fórumot állítanak fel Hágában, hogy megvizsgálják a kormány felelősségét az 1965-ös tömeggyilkosságok kapcsán.

Eközben az Ázsia Igazságosság és Jogok által elvégzett kutatás felkavaróan ismertet meg velünk olyan átlagembereket, akik évtizedekig szenvedtek a Suharto rezsim gyakorolta erőszaktól és diszkriminációtól. Sok női túlélő politikai foglyok és kommunista-szimpatizáns gyanúsítottak feleségei vagy lányai. Történetük emlékeztet minket arra, hogy az igazságért és az igazságosságért való küzdelem továbbra is alapvető, de beteljesületlen politikai igény marad Indonéziában.

Frangkina Boboy. Az apját azzal gyanúsították, hogy kapcsolatban volt a Kommunista Párttal, letartóztatták és fogva tartották 1965-ben. “Az apámnak volt egy földje Lasianában — egy háza és rizsföldjei — de mivel megvádolták azzal, hogy kommunista, a családja elvette. Semmink sem volt, és robotolnunk kellett a földön, ami valójában a szüleinké volt.” Fotó: Ázsia Igazságosság és Jogok.

Migelina A. Markust 1965-ben tartóztatták le a szüleivel és a testvéreivel együtt. “A '65-ös tragédiában elvesztettük a szüleinket, a bátyánkat, és sokan mások is eltűntek tárgyalás vagy akár annak bizonyítéka nélkül, hogy elárulták volna az államot vagy a nemzetet. Szeretnék tanúskodni azért, hogy az emberek tudják az igazat azokról az eseményekről, amelyeket mi megtapasztaltunk.” Fotó: Ázsia Igazságosság és Jogok.

Lasinem férjét 1969-ben tartóztatták le és kínozták meg, és végül a Buru szigetre küldték. “[A férjemet] katonák gyűjtötték be, a saját barátai, és vitték a falu hivatalába (Kelurahan). Megverték, felültették a széken és újra megverték. Addig rugdosták a hátát, amíg tele nem lett sebekkel. Először össze voltam zavarodva, megijedtem, rettegtem, és rájöttem, hogy elvesztettem a védelmezőmet, a pénzügyi támogatómat. Mi lesz a kisgyerekeimmel? Enniük kellett!… Még mindig sebesült vagyok, mert emlékszem a múltban történtekre… A szívem még mindig sebes.” Fotó: Ázsia Igazságosság és Jogok.

Kadmiyati a yogyakartai tanárképzőbe járt 1965-ben, amikor letartóztatták. “Mikor lesz igazság? Ki volt ennyire szadista és kegyetlen? A kommunisták? Vagy a gyilkosságok előkészítői? Ki kell derítenünk az igazat.” Fotó: Ázsia Igazságosság és Jogok.

Hartiti. 1966-ban tartóztatták le, és az egyik gyermeke betegségben elhunyt, miközben fogva tartották. “Az első gyermekem elég idős volt, hogy megértse, az édesanyja szenved. Addig gondolkodott ezen, hogy a végén belehalt. Sokszor hallott híreket is rólam. Azért halt meg, mert az emberek olyanokat mondtak neki, amik fájdalmat okoztak.” Fotó: Ázsia Igazságosság és Jogok.

Oni Ponirah. 17 éves volt, amikor 1965-ben letartóztatták. “Azt mondták, csak kihallgatásra visznek be. 14 év lett belőle. 1965-től 1979 december végéig… Sohasem szolgáltattak igazságot. Remélem, a kormány bocsánatot fog kérni az áldozatoktól.” Fotó: Ázsia Igazságosság és Jogok.